2014. szeptember 4., csütörtök

Van hely a csészédben?

Nan-int, a Menji korban élt japán mestert fölkereste egy egyetemi tanár, hogy a zenről kérdezze őt.
A házigazda teát szolgált föl. Miután a vendég csészéje megtelt, tovább töltött. A professzor egy darabig nézte a túlcsorduló teát, majd nem bírta tovább és felkiáltott:
- Tele van, nem fér több bele!
- Mint ez a csésze, úgy van tele az ön elméje is. Hogyan mutathatnám meg, mi a zen, ha nem üríti ki csészéjét?

Számtalan változata létezik ennek a történetnek, a lényeg azonban ugyanaz: sokszor nincs hely bennünk, az életünkben, az elménkben, a vágyott dolognak. És hogy ne legyen ilyen egyszerű, a megoldást sokszor nem ott kell keresni, ahol a hiány megjelenik. Sokáig én sem gondoltam volna, hogy milyen összefüggés hálózat lehet mindennapi életünk, párkapcsolat és munka között. Ruediger Schache Szív tanácsadó című könyve azonban sok mindenre rávilágított.

2014. augusztus 13., szerda

És a dal feltárul...

Gyerekkoromban buszvezető akartam lenni. Óvodásként nagyanyám forgatható tányérú gyümölcstartójával a lábaim között vezettem, kisiskolás koromban a kertünkben közlekedtem a kerékpárommal két pont között.

Pár évtizeddel később coachként tevékenykedem (a távolsági busz angolul coach), lényegében ugyanazt teszem hivatásként, mint ami annyira lekötött gyerekkoromban, embereket juttatok el A-ból B pontba.

Kicsit erőltetettnek hat a példa?

Egy elismert bankár ismerősöm 10 év felsővezetői munka után otthagyta a bankszektort, és lakberendezéssel kezdett üzletszerűen foglalkozni. Valódi szenvedéllyel csinálja, nagyobb boldogság számára egy szép bútor látványa és megfelelő helyre illesztése, mint egy újabb banki ügyfél megismerése vagy egy következő hitelfolyósítás.

Arra a kérdésemre, hogy mióta tudott erről az érdeklődési köréről, azt felelte, hogy már amikor pályakezdőként külföldi egyetemi ösztöndíjáról hazajött, mintegy hatvan hazahozott könyvből csupán öt foglalkozott közgazdaságtannal, a többi mind lakberendezésről, designról szólt.

Vagy vegyük egy barátom fiát, aki kétévesen egy táncházon megállt a színpadon játszó zenekar nagybőgőse előtt, és rámutatott a hangszerre. Négyévesen kezdte a bőgőzést, és ma saját zenekarában játszik.

Sokan tudunk hasonló történetekről.

Nagyon hiszek abban, hogy a fenti esetek nem csupán néhány szerencsés kiválasztott történetei. Tapasztalom, hogy amikor valakivel elmélyedek kedvenc gyerekkori elfoglaltságaiban, álmaiban, előbb-utóbb előbukkan valami, ami vagy máig is meghatározó az életében, vagy amit mélyen eltemetett magában.

Hiszem, hogy mindenkinek van egy belső hívása, egy „dala”, ami csak arra vár, hogy megnyilvánulhasson, kibontakozhasson. Mindez persze nem azt jelenti, hogy mivel sokáig biokémikus is akartam lenni, a biokémiát is magába ötvöző dalom még várat magára. A dal feltárulkozása hasonló az álmok megjelenéséhez. Inkább a szimbólumok, a hajtóerők, mint a konkrét szavak, tettek, vagy éppen foglalkozások nyelvén beszél hozzánk. És abban is erős a párhuzam, hogy minél inkább tudatosodik bennünk, annál erősebben szól; minél kevésbé figyelünk oda rá, annál jobban elhalkul. 

2014. június 2., hétfő

Bőségre vágysz? Íme egy program, ami kapukat nyit benned

Kezdjük az elején! Mit is értünk Bőség alatt? A wikiszótár ezt írja: „Sok tulajdon; olyan állapot, amikor a szükségleteket jóval meghaladó mennyiségű javakkal, eszközökkel, pénzzel rendelkezünk. A nagy terméssel a faluban bekövetkezett a bőség. A bőség beköszöntével nem csak a szegénység múlt el. Az energia bősége sokat jelentene ennek a bolygónak.”

A meghatározásból az érzékelhető, hogy valamiből jó sok, ám ez inkább bővelkedés. Hiába ugyanis a világ összes kincse, ha nem tudjuk értékelni azt. A mi értelmezésünkben: amikor életünk valamely területén bőség van, ott elégedettség van. Felszabadultak, magabiztosak vagyunk. Függetlenül attól, hogy mások kívülről mennyire ítélik bőségesnek helyzetünket. Mert lehet, hogy valakinek több van a bankszámláján, kisebb méretű ruhát hord, odaadóbb a társa. Ha mi belül elégedettek vagyunk, akkor ott bőség van.

Tapasztalataink szerint a két fő elem a bőséghez, az adott területen lévő magas önértékelés és a görcsös kontroll elengedése, vagyis a nyitottság és rugalmasság az élet kínálta ajándékokra. A kulcs az önmagunkba vetett hit, ennek híján ugyanis könnyen ellenünk irányuló támadásnak vehetünk bármit, ami nem az elképzeléseink szerint alakul.


2014. május 11., vasárnap

Mekkora változást bírsz el egyszerre?

Lassan, türelmesen, kitartóan fejlődni. Ugye már olvasni is rémes? Mert ha már rászántuk magunkat a gyógyulásra, a változásra, akkor azt legtöbbször MOST AZONNAL AKARJUK. Gondoltad volna, hogy ez fokozott kockázattal jár?

Végre divat lett magunkkal foglalkozni. Bár a klasszikus „spiri” korszaknak leáldozott, az emberek boldogság és önmegismerés iránti vágya töretlen. Egyre többen dolgozunk magukon, különböző gyógyító, önismereti, terápiás módszerekkel, miközben eredményorientált elménket a legritkább esetben sikerül félretenni. Érzékelhető eredményt akarunk, lehetőleg azonnal. A velejáróira nem gondolunk, így előfordulhat, hogy túl nagy fába vágjuk a fejszénket. Főleg, ha besokallunk egy régóta fennálló problémától és úgy döntünk, hogy addig nem tágítunk, amíg a dolog meg nem oldódik. Így voltam ezzel sokáig én is, amíg a saját bőrömön meg nem tapasztaltam, hogy milyen az, amikor túl sok csontváz dől ki a szekrényből egyszerre.

A boldogság ára

Rosszul hangzik? Pedig pozitív gondolkodás ide, vagy oda, vágyaink teljesülésének velejárói a nem kívánatos dolgok is. Ha már egy részüket nem tudjuk kikerülni, legalább készüljünk fel rájuk! 

Ellen-szándék. Így hívjuk azon dolgokat, amelyek vágyaink velejárói és bizony sok kihívást okoznak, esetenként akár el is tántoríthatnak bennünket a megvalósulás felé vezető úton. Miért van ez? Mert egy meglévő, berögzült mintán kívánunk változtatni, ami köszöni szépen, jól van, esze ágában sincs változni. Ezért nekünk, vagy legalábbis a szemléletünknek kell változnia. Fel kell nőnünk a feladathoz, ahogy mondani szokás. Ha ez elmarad, akkor akár az elért eredmény is kútba eshet.

2014. április 5., szombat

Jókedvvel, bőséggel?

„Bármi történjék is, akaraterőd sosem lesz erősebb, mint tudattalan elméd” /James Arthur Ray/

Évekkel ezelőtt egy jóga workshop gyakorlata döbbentett rá, hogy a bőséghez, jóléthez való viszonyom enyhén szólva is megkérdőjelezhető. Több, mint harmincan álltunk egy nagy körben, majd a mellettünk lévőhöz fordulva és szemébe nézve, azt kellett mondanunk, majd tőle is fogadnunk, hogy „Szíved minden igaz vágya teljesül!”. A rám törő pániknak rögtön gyanúsnak kellett volna lennie, de az élet nem végzett fél munkát, így a vezetőtanár folytatta: „Érzitek, milyen fantasztikus energiák áramlanak a teremben? Ismételjétek meg a feladatot!” Ez volt az a pont, amikor majdnem elájultam, a gyakorlat után zakatoló szívvel rogytam össze. Szerencsére ezután szünet következett, így volt lehetőségem lecsillapítani vadul kalapáló mellkasom. És szembesülni azzal, hogy valami nagyon nem stimmel velem.

2014. március 16., vasárnap

Az élet iskolája - Neked mit kell tanulnod?

Sokáig abban a hitben éltem, hogy jól látom a dolgokat, ennek megfelelően segítettem, osztottam kért és kéretlen tanácsaimat. Hosszú időbe és jó néhány melléfogásba telt, míg rájöttem, hogy kevés - mindenkire egyformán érvényes - szabály, törvényszerűség van az életben, ami alól nincs kivétel. Igen ám, de ha ez így van, hogyan találjuk meg magunkat a rengeteg jó tanács, életvezetési ötlet, sors- és világmegváltó, tutira működő szabály között? Hogyan segítsem a hozzám fordulókat, ha már abban sem vagyok biztos, hogy nekem mi működik, és mi nem? A sokféle tapasztalatból egy mélyebb felismerés fogalmazódott meg bennem, amelynek következtében megszületett „A Kérdés”, amely azóta is személyre szabottan segít eligazodni az aranyigazságok útvesztőjében: "NEKED MIT KELL TANULNOD?"

2014. február 28., péntek

A félelem, mint iránytű



A félelemtől nem lehet megszabadulni, de nem is kell. Nem ismerek egyetlen olyan embert sem, aki ne félne - én is félek. Az azonban már baj, ha mindig elkerülöm az olyan helyzeteket, ahol esetleg félni kell, mert akkor nagyon leszűkítem az életteremet, és a saját félelmemnek a foglya leszek. Nem merek semmit sem csinálni, mert esetleg félni kell. A legtöbb esetben tehát nem az a baj, hogy félek, hanem az, hogy félek félni. (Feldmár András)

Számos kutatás jutott arra az eredményre, hogy akkor tudjuk kihozni önmagunkból a legtöbbet, ha minél inkább belső erőforrásainkra támaszkodunk, azokat teljesítjük ki. Minél inkább „ön-azonosak” tudunk maradni. A megállapítás igazából nem hat meglepetésként; érezzük és tudjuk tapasztalatból, mennyire eredményesen és könnyedén tudjuk végezni feladatainkat, amikor korlátoktól mentesen adhatjuk önmagunkat.

Egyszerűnek tűnő gondolat, mégsem könnyű megvalósítani a mindennapokban. Talán a legnehezebb kérdés, hogy ki az „ön” ebből a különös szókapcsolatból. Hogyan tudhatom meg, mi az igénye? Miként tudom eldönteni egy adott választásom kapcsán, hogy az önazonosságomat segíti, vagy inkább a magamról alkotott kép, mint vágy kivetítése?

2014. február 10., hétfő

Nyomógombjaim - avagy mit tehetünk, amikor kiborul a bili?

Előfordult már, hogy valami látszólag apróság miatt iszonyúan megbántódtál, kikeltél önmagadból, vagy „összeomlottál”? Esetleg még érzékelted is, hogy jóval nagyobb a reakciód, mint amekkorát a dolog érdemel, mégsem tudtál uralkodni az érzéseiden? Vagy egyszerűen csak nem értetted, hogy mi történik veled?

Minden bizonnyal egy lelki sérülésedet aktiválta be az eset. Miért van az, hogy a konkrét esemény súlyánál sokkal jobban fáj a történet? Mert a látszólag apró, vagy éppen nem olyan apró esemény csak a jéghegy csúcsa, képletesen egy hosszú égősor nyomógombja, amin életünk valamennyi, ugyanabból a gyökérből származó, fel nem dolgozott sérülése egyszerre jelez és fáj vissza. Az összes tudatalattiba és tudattalanba süllyedt veszteségélményünk egyszerre visít bennünk.