Gyerekkoromban
buszvezető akartam lenni. Óvodásként nagyanyám forgatható tányérú
gyümölcstartójával a lábaim között vezettem, kisiskolás koromban a kertünkben
közlekedtem a kerékpárommal két pont között.
Pár
évtizeddel később coachként tevékenykedem (a távolsági busz angolul coach),
lényegében ugyanazt teszem hivatásként, mint ami annyira lekötött
gyerekkoromban, embereket juttatok el A-ból B pontba.
Kicsit
erőltetettnek hat a példa?
Egy
elismert bankár ismerősöm 10 év felsővezetői munka után otthagyta a
bankszektort, és lakberendezéssel kezdett üzletszerűen foglalkozni. Valódi
szenvedéllyel csinálja, nagyobb boldogság számára egy szép bútor látványa és
megfelelő helyre illesztése, mint egy újabb banki ügyfél megismerése vagy egy
következő hitelfolyósítás.
Arra
a kérdésemre, hogy mióta tudott erről az érdeklődési köréről, azt felelte, hogy
már amikor pályakezdőként külföldi egyetemi ösztöndíjáról hazajött, mintegy hatvan
hazahozott könyvből csupán öt foglalkozott közgazdaságtannal, a többi mind
lakberendezésről, designról szólt.
Vagy
vegyük egy barátom fiát, aki kétévesen egy táncházon megállt a színpadon játszó
zenekar nagybőgőse előtt, és rámutatott a hangszerre. Négyévesen kezdte a
bőgőzést, és ma saját zenekarában játszik.
Sokan
tudunk hasonló történetekről.
Nagyon
hiszek abban, hogy a fenti esetek nem csupán néhány szerencsés kiválasztott történetei.
Tapasztalom, hogy amikor valakivel elmélyedek kedvenc gyerekkori elfoglaltságaiban,
álmaiban, előbb-utóbb előbukkan valami, ami vagy máig is meghatározó az
életében, vagy amit mélyen eltemetett magában.
Hiszem,
hogy mindenkinek van egy belső hívása, egy „dala”, ami csak arra vár, hogy
megnyilvánulhasson, kibontakozhasson. Mindez persze nem azt jelenti, hogy mivel
sokáig biokémikus is akartam lenni, a biokémiát is magába ötvöző dalom még
várat magára. A dal feltárulkozása hasonló az álmok megjelenéséhez. Inkább a
szimbólumok, a hajtóerők, mint a konkrét szavak, tettek, vagy éppen
foglalkozások nyelvén beszél hozzánk. És abban is erős a párhuzam, hogy minél
inkább tudatosodik bennünk, annál erősebben szól; minél kevésbé figyelünk oda
rá, annál jobban elhalkul.