A félelem, mint iránytű

A félelemtől nem lehet megszabadulni, de nem is kell. Nem ismerek egyetlen olyan embert sem, aki ne félne - én is félek. Az azonban már baj, ha mindig elkerülöm az olyan helyzeteket, ahol esetleg félni kell, mert akkor nagyon leszűkítem az életteremet, és a saját félelmemnek a foglya leszek. Nem merek semmit sem csinálni, mert esetleg félni kell. A legtöbb esetben tehát nem az a baj, hogy félek, hanem az, hogy félek félni. (Feldmár András)

Számos kutatás jutott arra az eredményre, hogy akkor tudjuk kihozni önmagunkból a legtöbbet, ha minél inkább belső erőforrásainkra támaszkodunk, azokat teljesítjük ki. Minél inkább „ön-azonosak” tudunk maradni. A megállapítás igazából nem hat meglepetésként; érezzük és tudjuk tapasztalatból, mennyire eredményesen és könnyedén tudjuk végezni feladatainkat, amikor korlátoktól mentesen adhatjuk önmagunkat.

Egyszerűnek tűnő gondolat, mégsem könnyű megvalósítani a mindennapokban. Talán a legnehezebb kérdés, hogy ki az „ön” ebből a különös szókapcsolatból. Hogyan tudhatom meg, mi az igénye? Miként tudom eldönteni egy adott választásom kapcsán, hogy az önazonosságomat segíti, vagy inkább a magamról alkotott kép, mint vágy kivetítése?

Nyomógombjaim - avagy mit tehetünk, amikor kiborul a bili?

Előfordult már, hogy valami látszólag apróság miatt iszonyúan megbántódtál, kikeltél önmagadból, vagy „összeomlottál”? Esetleg még érzékelted is, hogy jóval nagyobb a reakciód, mint amekkorát a dolog érdemel, mégsem tudtál uralkodni az érzéseiden? Vagy egyszerűen csak nem értetted, hogy mi történik veled?

Minden bizonnyal egy lelki sérülésedet aktiválta be az eset. Miért van az, hogy a konkrét esemény súlyánál sokkal jobban fáj a történet? Mert a látszólag apró, vagy éppen nem olyan apró esemény csak a jéghegy csúcsa, képletesen egy hosszú égősor nyomógombja, amin életünk valamennyi, ugyanabból a gyökérből származó, fel nem dolgozott sérülése egyszerre jelez és fáj vissza. Az összes tudatalattiba és tudattalanba süllyedt veszteségélményünk egyszerre visít bennünk.