A
félelemtől nem lehet megszabadulni, de nem is kell. Nem ismerek egyetlen olyan
embert sem, aki ne félne - én is félek. Az azonban már baj, ha mindig elkerülöm
az olyan helyzeteket, ahol esetleg félni kell, mert akkor nagyon leszűkítem az életteremet,
és a saját félelmemnek a foglya leszek. Nem merek semmit sem csinálni, mert
esetleg félni kell. A legtöbb esetben tehát nem az a baj, hogy félek, hanem az,
hogy félek félni. (Feldmár András)
Számos
kutatás jutott arra az eredményre, hogy akkor tudjuk kihozni önmagunkból a
legtöbbet, ha minél inkább belső erőforrásainkra támaszkodunk, azokat
teljesítjük ki. Minél inkább „ön-azonosak” tudunk maradni. A megállapítás
igazából nem hat meglepetésként; érezzük és tudjuk tapasztalatból, mennyire
eredményesen és könnyedén tudjuk végezni feladatainkat, amikor korlátoktól
mentesen adhatjuk önmagunkat.
Egyszerűnek
tűnő gondolat, mégsem könnyű megvalósítani a mindennapokban. Talán a
legnehezebb kérdés, hogy ki az „ön” ebből a különös szókapcsolatból. Hogyan
tudhatom meg, mi az igénye? Miként tudom eldönteni egy adott választásom
kapcsán, hogy az önazonosságomat segíti, vagy inkább a magamról alkotott kép,
mint vágy kivetítése?
Az évek
során arra a felismerésre jutottam, hogy bizonyos helyzetekben a félelem
önazonosságot segítő tükör. Ha észreveszem és megértem üzenetét, sokat segíthet
abban, hogy egyre közelebb kerülhessek a belőlem megnyilvánulni kívánó
szándékhoz. Így találtam rá a következő tesztre, amely iránytűként támogat akár
fajsúlyos, akár mindennapi döntéseimben.
Voltál már
olyan választási helyzetben, amikor két alternatíva között vacilláltál? Menjek
vagy maradjak? Szóljak vagy ne szóljak? Elfogadjam vagy utasítsam el? Ha
meghallanád szíved egyértelmű válaszát, nem létezne tovább a dilemma. De mivel
nem hallod, esetleg nem akarod meghallani, érveket és ellenérveket sorolsz fel.
Megkérdezel másokat, bagatellizálod a témát. Lényegében halogatod a döntést.
Nincs fogódzó.
Tesztem
egyszerű. Amikor ilyen - igen vagy nem típusú - választási helyzetben találom
magam, megkérdezem, hogy melyik alternatívától félek jobban. Ehhez tisztán meg
kell fogalmaznom mindkét lehetőség kapcsán azt, hogy mitől tartok, mit
veszthetek. Végül azt az utat választom, amelyik kapcsán erősebb a félelmem.
Nem tévedés, az erősebb félelmet választom, mert az iránytű arra mutat. Vagy ha
nem merem megtenni, tudomásul veszem a bátortalanságomat, de nem áltatom magam
önigazolásokkal. Mindkettő reakcióm döntés, ami lehetővé teszi számomra a
továbbhaladást.
Évekkel
ezelőtt kaptam egy állásajánlatot, ami elbizonytalanított abban, hogy
folytassam-e szabadúszó életmódomat. Kiváló emberekkel dolgozhattam volna
együtt, ráadásul egy olyan pozícióban, amiért évekkel korábban még epekedtem.
Maga lett volna a beteljesülés, igaz kicsit megkésve. Nem volt egyértelmű
helyzet. Nem tudtam dönteni, elbizonytalanodtam. Az idő haladtával egyre
nagyobbnak éreztem a döntés tétjét jövőm szempontjából, kezdtem pánikba esni.
Végül egy ponton feltettem magamnak a kérdést: Mitől félek jobban? Gondosan
megfogalmaztam mindkét lehetőségben a félelmem tárgyát. 1) Attól félek, hogy
elfogadom az állást, és menet közben megbánom, hogy visszatértem a régi
szakmámba és a szervezeti világba? 2) Vagy inkább attól félek, hogy nem fogadom
el az állásajánlatot, és utólag ráeszmélek, hogy hibáztam, elszalasztottam egy
kivételes lehetőséget életpályám szempontjából. Egyértelműen az utóbbi kapcsán
éreztem intenzív félelmet, ezért nem fogadtam el a kecsegtető állásajánlatot.
Időnkénti elbizonytalanodásom ellenére nem bántam meg. Sokkal inkább azzal
foglalkozom, amerre a lelkemben szóló dal visz.
Azóta
számos emberen kipróbáltam ezt az egyszerű tesztet, és nagyon pozitívak a
visszajelzések. Szinte mindegyik esetben felszabadulás, nevetés követi a
kimondott választ. Megkönnyebbülés, hogy van irány, vagy egyszerűen csak a
kimondása annak, amihez nem volt elég bátorság, vagy valami más? Nem érdekes
igazán. A felszabadító hatás a lényeges, mintha az ember összekapcsolódna
mélyebb önvalójával.
Miért
működik? Mindenki tapasztalni és fejlődni jött e világra, vágyja a
kiteljesedést. Az önazonosság megteremtésében az ego a legfőbb akadály.
Határozott képe van arról, hogy mivel kellene azonosnak lennünk, ragaszkodik a
megszokott mintákhoz, rutinokhoz, mert még ha rossz is, legalább tudja milyen.
Mert nem bírja a bizonytalanságot. Hajlamos minden történést a visszaigazolás
szemüvegén keresztül nézni. A lényeg az, hogy nagyon könnyen átveri az
önmagával mélyebb kapcsolatra igyekvő embert. Csak az ego leleplezése ad esélyt
a változásra.
A félelem
teszt saját trükkjével tréfálja meg az egót. Színvallásra készteti, hogy
melyik út veszélyesebb a kontrollja szempontjából. El kell árulnia magát,
hiszen a félelem a saját eszköze, ahogy az elbizonytalanítás, a kétely is. Kellő
őszinteséggel és nyitottsággal azonban nyilvánvalóvá tehető, hol van bennünk a
legnagyobb ellenállás. Hol akad el a folyó sodrása, amely gátat át lehet vágni
tudatosan, ha készen állunk a kihívásra és az azzal járó fejlődésre.
A
legmeglepőbb számomra az, hogy amikor feltárul, melyik alternatívától félek
igazán, a másik kapcsán már nem találok félelmet. Egyszerűen csak nem
szeretném, meghaladottnak gondolom, nyűgösnek érzem vagy terhesnek, de utólag
visszanézve már észlelem, hogy nem félek tőle. Ezekben a pillanatokban újra meg
újra világossá válik, hogy félelem ott keletkezik bennem, ahol a történések a
határaimat feszegetik, és minél erősebb a félelem, annál inkább új dimenziók
megnyílásának lehetősége előtt állok.
Martin
Hajdu György
Nagyon jó az írás, a legelejével (félelemtől nem lehet megszabadulni) nem értek egyet. Ez a kinyilatkoztatás csak azt jelenti, hogy az adott ember még fél, a fél elemet éli, és nem az EGÉSZet. Minden lehetséges, csak el kell hinni és tudni / kinyilvánítani! Aki elhiszi, sőt tudja, hogy az EGYSÉG része, azaz a valódi SZERETET része, abban megszűnik a FÉLelem minden fajtája! HAJRÁ :-)
VálaszTörlésKöszönjük szépen!
Törlés