Jókedvvel, bőséggel?

„Bármi történjék is, akaraterőd sosem lesz erősebb, mint tudattalan elméd” /James Arthur Ray/

Évekkel ezelőtt egy jóga workshop gyakorlata döbbentett rá, hogy a bőséghez, jóléthez való viszonyom enyhén szólva is megkérdőjelezhető. Több, mint harmincan álltunk egy nagy körben, majd a mellettünk lévőhöz fordulva és szemébe nézve, azt kellett mondanunk, majd tőle is fogadnunk, hogy „Szíved minden igaz vágya teljesül!”. A rám törő pániknak rögtön gyanúsnak kellett volna lennie, de az élet nem végzett fél munkát, így a vezetőtanár folytatta: „Érzitek, milyen fantasztikus energiák áramlanak a teremben? Ismételjétek meg a feladatot!” Ez volt az a pont, amikor majdnem elájultam, a gyakorlat után zakatoló szívvel rogytam össze. Szerencsére ezután szünet következett, így volt lehetőségem lecsillapítani vadul kalapáló mellkasom. És szembesülni azzal, hogy valami nagyon nem stimmel velem.

Azóta tudom, hogy a „Mert megérdemlem!” gondolat nem is olyan evidens. És látom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Sportolók, akik a siker közeledtétől nem megrészegülnek, hanem lesérülnek. Emberek, akik nagy lehetőséget szalasztanak el, mert váratlanul lebetegszenek, így másé lesz a munka. Beteljesülni látszó vágyak, amik az utolsó pillanatban összeomlanak. Vagy a még furcsább változat: elért sikerek, ahol mégsem tör ki belőlünk a megálmodott öröm, hiába szeretnénk átélni azt. Van, amikor csak visszanézve fogjuk fel, hogy életünk nagy eredményei csak megtörténtek velünk, és mi nem tudtuk átélni azt.

Én szerencsés vagyok, mert félreérthetetlenül szembesültem azzal, hogy páni félelem fogott el vágyaim teljesülésének gondolatára. Különben valószínűleg nem hoztam volna összefüggésbe „kudarcaimat” a sikertől való félelemmel. Egyszerűen csak pechesnek éreztem volna magam, egy idő után valószínűleg beletörődve, hogy csak ennyi járt az élettől.

Sok munkámba telt, amíg tudatalatti mechanizmusaimat rendezni tudtam, ám mostanra egyre gyakrabban találkozom vágyaim erőfeszítés nélküli megteremtésével. Ugyanakkor a mai napig előfordul, hogy fülön csípem magam, amikor egy-egy ilyen alkalommal „boszorkánynak” titulálom magam és megijedek saját teremtésemtől, különösen annak könnyedségétől. Rosszabb esetben veszekedést generálok, nehogy hosszasan élvezni lehessen a pillanatot, az elért eredményeket. De már átlátok a szitán, így egyre ritkábban fordul elő, hogy tudattalanul kasztrálom a boldogságom. Már nem hagyom magam eltéríteni a vágyaimtól, még ha időnként nagyobb blokkokon keresztül vezet is az út. Mert tudom, hogy ami szívemből szól, ahhoz meg van bennem az erő, hogy elérjem, még ha elakadások, hiedelmek tengerén kell is időnként átkelni hozzá.

Megértettem azt is, hogy ez teljesen rendben van. Hiszen a régi minta fenn akarja tartani magát, foggal-körömmel ragaszkodik létéhez. Szerencsére megmagyarázhatatlanságával el is árulja magát, így lehetőséget ad arra, hogy végleg elbúcsúzzunk egymástól. J

Ha úgy érzed neked is kihívás a téma és szeretnél dolgozni rajta, várunk szeretettel Bőség Hétvégéinken, ahol sokrétű gyakorlatokon keresztül kerülhetsz közelebbi kapcsolatba a téged megillető Bőséggel!

Részletek itt

Polyák Ildikó



(Fotó: metropolita.hu)