A félelem, mint iránytű

A félelemtől nem lehet megszabadulni, de nem is kell. Nem ismerek egyetlen olyan embert sem, aki ne félne - én is félek. Az azonban már baj, ha mindig elkerülöm az olyan helyzeteket, ahol esetleg félni kell, mert akkor nagyon leszűkítem az életteremet, és a saját félelmemnek a foglya leszek. Nem merek semmit sem csinálni, mert esetleg félni kell. A legtöbb esetben tehát nem az a baj, hogy félek, hanem az, hogy félek félni. (Feldmár András)

Számos kutatás jutott arra az eredményre, hogy akkor tudjuk kihozni önmagunkból a legtöbbet, ha minél inkább belső erőforrásainkra támaszkodunk, azokat teljesítjük ki. Minél inkább „ön-azonosak” tudunk maradni. A megállapítás igazából nem hat meglepetésként; érezzük és tudjuk tapasztalatból, mennyire eredményesen és könnyedén tudjuk végezni feladatainkat, amikor korlátoktól mentesen adhatjuk önmagunkat.

Egyszerűnek tűnő gondolat, mégsem könnyű megvalósítani a mindennapokban. Talán a legnehezebb kérdés, hogy ki az „ön” ebből a különös szókapcsolatból. Hogyan tudhatom meg, mi az igénye? Miként tudom eldönteni egy adott választásom kapcsán, hogy az önazonosságomat segíti, vagy inkább a magamról alkotott kép, mint vágy kivetítése?

Az évek során arra a felismerésre jutottam, hogy bizonyos helyzetekben a félelem önazonosságot segítő tükör. Ha észreveszem és megértem üzenetét, sokat segíthet abban, hogy egyre közelebb kerülhessek a belőlem megnyilvánulni kívánó szándékhoz. Így találtam rá a következő tesztre, amely iránytűként támogat akár fajsúlyos, akár mindennapi döntéseimben.

Voltál már olyan választási helyzetben, amikor két alternatíva között vacilláltál? Menjek vagy maradjak? Szóljak vagy ne szóljak? Elfogadjam vagy utasítsam el? Ha meghallanád szíved egyértelmű válaszát, nem létezne tovább a dilemma. De mivel nem hallod, esetleg nem akarod meghallani, érveket és ellenérveket sorolsz fel. Megkérdezel másokat, bagatellizálod a témát. Lényegében halogatod a döntést. Nincs fogódzó.

Tesztem egyszerű. Amikor ilyen - igen vagy nem típusú - választási helyzetben találom magam, megkérdezem, hogy melyik alternatívától félek jobban. Ehhez tisztán meg kell fogalmaznom mindkét lehetőség kapcsán azt, hogy mitől tartok, mit veszthetek. Végül azt az utat választom, amelyik kapcsán erősebb a félelmem. Nem tévedés, az erősebb félelmet választom, mert az iránytű arra mutat. Vagy ha nem merem megtenni, tudomásul veszem a bátortalanságomat, de nem áltatom magam önigazolásokkal. Mindkettő reakcióm döntés, ami lehetővé teszi számomra a továbbhaladást.

Évekkel ezelőtt kaptam egy állásajánlatot, ami elbizonytalanított abban, hogy folytassam-e szabadúszó életmódomat. Kiváló emberekkel dolgozhattam volna együtt, ráadásul egy olyan pozícióban, amiért évekkel korábban még epekedtem. Maga lett volna a beteljesülés, igaz kicsit megkésve. Nem volt egyértelmű helyzet. Nem tudtam dönteni, elbizonytalanodtam. Az idő haladtával egyre nagyobbnak éreztem a döntés tétjét jövőm szempontjából, kezdtem pánikba esni. Végül egy ponton feltettem magamnak a kérdést: Mitől félek jobban? Gondosan megfogalmaztam mindkét lehetőségben a félelmem tárgyát. 1) Attól félek, hogy elfogadom az állást, és menet közben megbánom, hogy visszatértem a régi szakmámba és a szervezeti világba? 2) Vagy inkább attól félek, hogy nem fogadom el az állásajánlatot, és utólag ráeszmélek, hogy hibáztam, elszalasztottam egy kivételes lehetőséget életpályám szempontjából. Egyértelműen az utóbbi kapcsán éreztem intenzív félelmet, ezért nem fogadtam el a kecsegtető állásajánlatot. Időnkénti elbizonytalanodásom ellenére nem bántam meg. Sokkal inkább azzal foglalkozom, amerre a lelkemben szóló dal visz.

Azóta számos emberen kipróbáltam ezt az egyszerű tesztet, és nagyon pozitívak a visszajelzések. Szinte mindegyik esetben felszabadulás, nevetés követi a kimondott választ. Megkönnyebbülés, hogy van irány, vagy egyszerűen csak a kimondása annak, amihez nem volt elég bátorság, vagy valami más? Nem érdekes igazán. A felszabadító hatás a lényeges, mintha az ember összekapcsolódna mélyebb önvalójával.

Miért működik? Mindenki tapasztalni és fejlődni jött e világra, vágyja a kiteljesedést. Az önazonosság megteremtésében az ego a legfőbb akadály. Határozott képe van arról, hogy mivel kellene azonosnak lennünk, ragaszkodik a megszokott mintákhoz, rutinokhoz, mert még ha rossz is, legalább tudja milyen. Mert nem bírja a bizonytalanságot. Hajlamos minden történést a visszaigazolás szemüvegén keresztül nézni. A lényeg az, hogy nagyon könnyen átveri az önmagával mélyebb kapcsolatra igyekvő embert. Csak az ego leleplezése ad esélyt a változásra.

A félelem teszt saját trükkjével tréfálja meg az egót. Színvallásra készteti, hogy melyik út veszélyesebb a kontrollja szempontjából. El kell árulnia magát, hiszen a félelem a saját eszköze, ahogy az elbizonytalanítás, a kétely is. Kellő őszinteséggel és nyitottsággal azonban nyilvánvalóvá tehető, hol van bennünk a legnagyobb ellenállás. Hol akad el a folyó sodrása, amely gátat át lehet vágni tudatosan, ha készen állunk a kihívásra és az azzal járó fejlődésre.

A legmeglepőbb számomra az, hogy amikor feltárul, melyik alternatívától félek igazán, a másik kapcsán már nem találok félelmet. Egyszerűen csak nem szeretném, meghaladottnak gondolom, nyűgösnek érzem vagy terhesnek, de utólag visszanézve már észlelem, hogy nem félek tőle. Ezekben a pillanatokban újra meg újra világossá válik, hogy félelem ott keletkezik bennem, ahol a történések a határaimat feszegetik, és minél erősebb a félelem, annál inkább új dimenziók megnyílásának lehetősége előtt állok.

Martin Hajdu György